A mai nap békésen kezdődött. Abi elvette a takarómat, az arcomba prüszkölt és mondta "felébredtem"...nagyon örültem, főleg hogy miután kitörölköztem a nyálból, és hálát adtam a frissen benyalt milliónyi baktériumnak, megihattam a kávémat majd ráléphettem egy építőkockára.
A nagyok suliba készülődtek, öltözködtek, gyanúsan rendben mentek a dolgok. Domi töbször bepróbálkozott, magasba tartott ujjal, hátha írnok neki felmentést tesiórára. Gyerek, anyád egy dög. Nincs felmentés! Indulásra készen nyomultak kifele az ajtón, mit látok? Domonkos zokniba gyalogol ki az udvarra. Kérdeztem, hol a cipőd? Válasz, nem tudom (Hogy ezt hogy utálom, pedig csak két rövid szó....Simán elment volna zokniba?) Oké, senki sehova, cipőkeresés indul...
Miután meghiúsulni látszott az iskolába való eljutás, a szemhéjam rángatózása egyértelműen elárulta, kezdek ideges lenni. Abi üvöltve fetrengett a földön, szerintem bőrön át lélegzett, nem akarta hogy a nagyok suliba menjenek, buborékot fújt az orrából, verte a sarkát a padlóba, mindezt olyan átszellemülten, hogy észre sem vette átléptem és ott hagytam. Miközben kikísértem a nagyját, az járt a fejemben, mi lenne ha én is mennék. Becsuknám a kaput, és elszaladnék a másik irányba....
Abival ma a kedvenc szórakozóhelyünkön,a gyerekorvosi rendelőben töltöttük a fél napot.
Érkezéskor már gyanús volt, felkészületlenül jöttünk. Se hálózsák, se két napi hidegélelem se camping szerkó. Talán az sem lett volna túlzás, ha ideiglenes tartózkodási engedélyt váltunk a váróba. Az ott eltöltött pazar alig több mint két óra egy másik történet.
A zseb terroristám kapott antibigyót és Cataflamot a zörgő tüdejére, én pedig boldog voltam, hogy ismét támogathatom a gyógyszeripart.
Hazafelé megkülönböztetett jelzéssel közlekedtünk, sikítva ült a kerékpárülésben lila szájjal, mert az égetni való anyja nem vett neki az automatából se kakaó ízű lábvizet, se mérgező, kínai pattogó gumilabdát. Azt is egye meg a fene aki ez utóbbit berakta a váróba.
